Csak szép állatokat fogadunk örökbe? Ezért jó „hibás” macskát választani
Szomorú, de nem meglepő, hogy sok ember a külseje, származása alapján ítéli meg a másikat a tényleges személyisége, jó és rossz tulajdonságainak mérlegelése helyett. A megkülönböztetés és a hátrányos helyzet azonban nem csak embertársaink keresztje – az állatokat is sújtja.
Gonosznak látjuk őket?
A Psychology Todayben jelent meg Stanley Coren pszichológia professzor tanulmánya, aki különböző emberekkel kitöltetett tesztek alapján arra az eredményre jutott, hogy a fekete színű, közepes testű kutyákat agresszívebbnek, félelmetesebbnek ítéljük meg, míg a más színűeket hamarabb el tudjuk képzelni társunkként.
A pszichológus tapasztalatait a gyakorlatban is kamatoztatta: egy menhely örökbefogadó napján színes kendőt kötött egy fekete kutya nyakába, aki így rövid időn belül gazdira talált – előtte hosszú időn keresztül a menhely lakója volt, pedig barátságos személyiségét nem a kendő viselésének köszönhette.
Gyűlnek az „esélytelenek”
A Noé Állatotthon Alapítvány is gyakran emlegeti oldalán úgy ezeket az állatokat, hogy „esélytelen” kategóriások, mert bár a menhely dolgozói tudják, milyen megnyerő a személyiségük, kevesen akarnak sérült, vagy egyszerűen csak nem elég „különleges” állatot örökbe fogadni.
Szerencsére az itt dolgozó önkéntesek meglepetésére – és persze örömére – időről időre akadnak sikersztorik, amikor valaki mégis szerelembe esik egy ilyen kutyával vagy macskával, de sokan így is a menhelyen élik le életük hátralévő részét.
Még a babona sem nekik kedvez
Az „esélytelen” macskákra duplán rájár a rúd : halottak napja környékén hirtelen mindig megnő a kereslet a színtiszta fekete és fehér színű macskák iránt, ám a Noé Állatotthon ebben az időszakban nem ad örökbe ilyen cicát – lévén, hogy sokan okkult szertartásokhoz keresnek feláldozható alanyt.
Ha valaki az ünnepek végével is érdeklődik, akkor már komolyan veszik a szándékait, de legtöbbször kiderül, hogy a jelöltek egyáltalán nem házi kedvencnek szerették volna a hátrányos helyzetű kiscicákat.
De milyen is egy szép állat?
Akik a fekete macskákért vagy kutyákért rajonganak, azt mondják, semmi sem szebb a sötét szőr csillogásánál, de a valóság az, hogy a legtöbb állatot nem a külseje teszi széppé: kedvenceinkhez kötődni kezdünk, és ők is kötődni kezdenek hozzánk, személyiségük megismerésével, a kölcsönös elfogadás kialakulásával pedig a sérült, beteg, fekete, fehér kutyák és macskák is megszépülnek a gazdik szemében.
A macska, aki „hibásan” született
Jó magam egy többszörösen hátrányos helyzetű macskával osztom meg az életem, aki ugyancsak a Noétól került hozzám. Bár az emberekkel barátságos, meglehetősen féltékeny: más állatot nem tűr meg, és igazi kis erkölcs csősz, az ágyunkban ugyanis csak mi ketten alhatunk, különben jön a hiszti.
Ha mindez nem volna elég, tökéletesen süket, egy vele született bőrbetegség miatt kis, kopasz folt tarkítja a nyakán egyébként tiszta fehér bundáját, a szeme pedig felemás: az egyik türkizkék, a másik borostyánsárga. Az örökbe fogadása napján már kifelé tartottunk az állatotthonból, amikor egy kislány megállt megnézni őt, és megkérdezte az apukáját, miért ilyen a cica szeme. „Hát, ő ilyen hibás.” – felelte az apuka.
Hibásan a tökéletes
A macskám külseje azóta is megosztja az ismerőseimet. Hozzám hasonlóan sokan gondolják úgy, hogy a felemás szemek lélegzetelállítóan csodaszépek, de volt már, aki azt mondta, hogy ijesztőnek találja. Az viszont biztos, hogy valódi testi fogyatékosságáról, vagyis a süketségről hajlamos vagyok teljesen megfeledkezni. A barátaim gyakran percekig ciccegnek, mikor eszembe jut szólni nekik, hogy úgysem hallja őket. „Nem is mondtad, hogy süket!” – vetik ilyenkor a szememre.
Nem, hiszen annyi mindent tudnék elmondani róla, percekig mesélhetnék a sokkal fontosabb tulajdonságairól, amelyek mellett a hallás hiánya csak jelentéktelen apróság. Azt hiszem, így van ezzel mindenki, aki fekete, vak, sérült, vagy más, hátrányos helyzetű állatot visz haza. Ha tehetném, újra ezt a hibásat választanám. Mert nekem ő a tökéletes.
